Kakuan - A tíz bivaly történet

           

1. KERESEM A BIVALYT

E világ legelőjén
a bivalyt keresem én,
folyton csak hajtom félre
a magas füvet keresése közbe.

Követek névtelen folyókat;
messzi hegyek közt,
úttalan utakat.

Elfogy erőm, fárad lelkem,
de a bivalyt mégsem lelem.

Egyedül csak a tücsök hangja
hallatszik az erdőből éjszaka.

Megjegyzés: A bivaly, soha nem is volt elveszve. Miért van szükség a keresésére? Egyedül csak az igaz természetemtől való eltávolodás miatt; azért nem találom. Az érzékek zavarában még a nyomait is elveszítem. Távol az otthonomtól, sok válaszút előtt állok, de hogy melyik az igazi, nem tudom. Kapzsiság és félelem, jó és rossz, összezavar.

   

2. FELFEDEZEM A NYOMOKAT

A folyópart mentén,
meglelem a nyomokat.

Az illatos fűben,
épp a fák alatt
látom, hogy erre haladt.

Messzi hegyek közt járva is
rábukkanok a csapásra.

Ezek a nyomok nincsenek elrejtve,
mint ahogy az ember orra sem,
ha felfelé néz, az égre tekintve.

Megjegyzés: A tanítás megértésével, meglátom a bivaly lábnyomait. Azután azt is megtanulom, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy sokféle eszköz készülhet ugyanazon fémből, ugyanúgy az elmémből is a valóságnak számtalan formája fakadhat. Belátás nélkül, ugyan hogyan is láthatnám hogy mi igaz és mi hamis? Még nem léptem be a kapun, de az utat már felismertem.

3. ÉSZREVESZEM A BIVALYT

Fülemüle énekét hallom.

A nap meleg, a szél enyhe,
fűzfák zöldellnek a parton.

Itt bivaly nem rejtőzhet el!

De szarvakkal ékes fejét,
lefesteni is nehéz.

Megjegyzés: Ha valaki hall egy hangot, annak forrását is érezni tudja. Amint a hat érzék egyesül, beléptünk a kapun. És aki belépett, az már látja a bivaly fejét is. Ez az egység olyan, akár a só a vízben, vagy a szín a festékben. A legkisebb dolog sem különül el a tudattól.

4. ELKAPOM A BIVALYT

Megragadom félelmetes
küzdelemben.

Akarata erős, ereje
kimeríthetetlen.

Magasba tör, messze
felhő borította mennybe.

Vagy megáll a pokolban,
mély verem gyomrában.

Megjegyzés: Hosszú ideje lakott már az erdőben, de ma elkaptam. Az érzékek általi elvakultság az, ami akadályoz az ő terelgetésében. Az édesebb fű reményében, még mindig elkószál. Az elméje továbbra is makacs és zabolátlan. Még fel kell emelnem az ostoromat, hogy engedelmeskedjen.

5. A BIVALY MEGSZALÍDÍTÉSE

Ostor és kötél,
most még elkél.

Nélkülük elkószálna
lefelé, poros utakra.

De majd megszelídítve,
megváltozik a természete.

Utána, szabadon kószálva
is hallgat mestere szavára.

Megjegyzés: Amikor egy gondolat felmerül, azt egy másik gondolat követi. Ha az első gondolatból a megvilágosodás fakad, akkor az összes többi gondolat is igaz lesz. De egy tévedés mindent meghamisíthat. Nem a látvány okozza a tévedést, hanem a látó. Tartsd az orrgyűrűt szorosan, és egyetlen kétséget se engedj meg magadnak.

6. ÚTON HAZAFELÉ

A bivaly hátán, lassan
hazafelé tartok.

Bambuszfuvolám csodás hangja
zengi be az alkonyt.

Így boldog vagyok, hogy
én írom magamnak a ritmust.

Aki e dallamot hallja,
velem fog tartani haza.

Megjegyzés: Ennek a harcnak már vége, nem fontos a nyerés vagy a vesztés. A falusi favágók dalait éneklem, és gyermekdalokat játszom. A bivalyon ülve a felhőket figyelem felettem. Előre haladok, és nem azokkal törődőm, akik vissza akarnak hívni.

7. TÚLLÉPEK A BIVALYON

Bivalyháton hazatérek.

Nyugodt vagyok,
a bivaly is pihen.

Hajnal virrad,
áldott nyugalomban.

Bent ülök,
kunyhóm nádfedeles,
elhagytam már
az ostort és kötelet.

Megjegyzés: Minden törvény egy, nem kettő. A bivalyt csak átmenetileg használjuk. Olyan ez, mint a nyúl és a csapda, a hal és a háló. Vagy mint az arany és az iszap, vagy mint amikor a hold előtűnik egy felhő mögül. A tiszta, világos út visz keresztül a végtelen időn.

8. TÚL A BIVALYON ÉS MAGAMON

Ostor, kötél, ember és bivaly –
nem gondolva egyesül.

Hatalmas kék égbolt,
szó nem színezheti át.

Hogy is létezhetne hópehely
a lángok közepette?

Ezek itt, ősök lábnyomai.

Megjegyzés: A szürkeségnek vége. A tudat korlátoktól mentes. Nem keresem már a megvilágosodást. De nem is maradok ott, ahol nincs megvilágosodás. Mivel nem időzöm egyik állapotban sem, így szem nem láthat. Madarak százai szórhatják tele az utam virággal, az ilyen magasztalásnak már nincs jelentősége.

9. ELÉREM A FORRÁST

Oly sok lépéssel
visszatértem a gyökérhez,
eljutottam a forrásig.

Talán jobb lett volna eleve
vaknak és süketnek lenni.

Ám aki igazán otthon van,
annak nincs különbség
kint és bent között.

A folyó folyik
nyugodtan és közben a
virágok nyílnak.

Megjegyzés: Az igazság kezdettől fogva nyilvánvaló. Csendben figyelem a felépülés és a széthullás folyamatát. Aki nincs formához kötve, annak nem kell új formát öltenie. A víz smaragdzöld, a hegy indigókék; látom azt, ami épít, és azt, ami pusztít.

10. A VILÁGBAN

Mezítláb és
leplezetlen szívvel,
járok a világban
az emberek között.

Ruhám kopott, poros
ám én mégis
derűs vagyok.

Nem használok varázslatot,
életem mégis varázslatos.

Élek, ahogy
csak a fák élnek.

Megjegyzés: A kapumon belül, ezer bölcs sem tudhat rólam. A kertem szépsége láthatatlan. Miért is kellene az ősök lábnyomait kutatnom? A piacra megyek vásárolni, betérek egy borüzletbe is, és hazafele menet bárkire tekintek is, megvilágosodik.

 

Uszó, 2009. / 2552. Január

 

© Sperling András 颯

A verseket Paul Reps Zen Flash, zen Bones c. könyvéből fordítottam.
Az eredeti kommentárokat Nyogen Senzaki írta.
Az illusztrációkat, pedig Sú Szun festette Japánban, a XV. században.