A zen módszere: a rámutatás
Vallásgyakorlás
Ha azt mondom, hogy buddhista vagyok, akkor az azt jelenti, hogy a vallási besorolásomat mondtam el. Azt, hogy buddhistának vallom magam, adott esetben menedéket is vettem valahol, ezért hivatalosan buddhistának számítok; és én is így tekintek magamra. Kifejezek egy irányultságot, de ennek a tudati gyakorláshoz még nem feltétlenül van köze.
Azt is mondhatom, hogy már megértettem, hogy a gyakorlás a lényeg, míg a vallás csak pusztán forma és keret. Ezért szakítottam mindenféle vallásos megnyilatkozással, mert egyszerűen csak elég a gyakorlást egy bármilyen formába önteni. Ami többek közt azt is jelenti, hogy már nem is csinálok semmit, mert minek? A forma üresség, az üresség forma, nincs megvilágosodás, nincs amit el kellene érni. Kész!
Aztán, azt is mondhatom, hogy szeretném a gyakorlásnak a buddhista formáját élni, – mert a tudat kutatásának több formája is ismert; és van egy tipikusan buddhista formája – tehát miközben ezt szeretném élni, fontosnak gondolom, hogy ez a törekvés egy vallásos formában (egy tradícionális rendszer etikai és filozófiai keretei között) is kifejeződjék. A vallás a forma, a gyakorlás a tartalom.
Előbb utóbb nevetségessé válunk, ha vallásos keretek, lejárt formáihoz ragaszkodunk, amelyektől inkább el kellene szakadnunk, pont a buddhizmushoz való elkötelezettségünk miatt. De ha úgy próbáljuk megreformálni a buddhizmust, hogy elkezdjük vallástalanítani, azzal talán nagyobb kárt okozunk. Hogy tisztán lássunk, az a fontos! Hogy tudjuk, hogy amit csinálunk az mi, hogy hova vezet, és mit kell vele tennünk!
A látszólagos tiszta tudat, – bár lehet, hogy jó szándékú– egyrészt irracionális, másrészt irreális. A változást, megújulást segítő szellemi út racionális és irracionális együtt, de reális és nem irreális! Az irracionális itt, nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy értelmetlen, hanem, hogy értelmen túli. Egyszerűen más a természete, pusztán a racionalitással nem megközelíthető.
Tehát a tiszta tudat sokkal alapvetőbb, mélyebb adottságunk; mint az, hogy gondolkozni tudunk róla. És a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire kiforrott a mi tudatunk? Hogy elég érettek vagyunk-e, hogy ezzel a tudattal bánjunk; ahhoz hogy a lehetőségeinket meglássuk és kibontakoztassuk.
A kisebb problémáink megoldásával általában jól elboldogulunk. De amikor igazán nagy nehézségeink vannak, amikor komolyan eljutunk a saját határainkig, akkor ráadásul a megoldás helyett, még a kérdéseink is megszaporodnak. Minél kevésbé találjuk rájuk a válaszokat, a helyzet kezd egyre kellemetlenebb lenni. De ilyenkor már nem is a probléma miatt vagyunk ellehetetlenülve, hanem amiatt amit csinálunk vele; amilyen megoldási kísérleteink vannak.
Azért nem találjuk a válaszokat, mert azt a trükköt szeretnénk megcsinálni (azt a megoldási mintát alkalmazzuk), hogy mi maradjunk abban a megszokott rendszerben amiben vagyunk, arra ne is kelljen rálátni, csak valaki mondja meg a választ, és legyen minden jó.
De nem a választól lesz meg a megoldás, hanem attól, hogy megváltozunk. Csak akkor lehet az, hogy az adott helyzet már másképp hat ránk, más jut eszünkbe róla, ha már nem vagyunk ugyanazok az emberek, mint aki nekiláttak a probléma megoldásának. Mert amíg válaszokat akarunk, addig pont ellenálunk annak a változásnak, ami ha létrejön, megszűnik a probléma. A kóannal való gyakorlás éppen ezért nem válaszokat hoz, hanem lehetőséget ad a változásra.
© Sperling András 颯
Megjegyzések
Megjegyzés küldése