Meditáció és mindfulness: Bepillantás a szatiterápiába

Jelen írás megjelent a Tan Kapuja Buddhista Egyház és A Tan Kapuja Buddhista Főiskola 30. évfordulója alkalmából kiadott jubileumi kötetben.     TanKapu ॐ
2021.12.18. © Sperling András 颯

Ezt a rövid, áttekintő jellegű szöveget egy későbbi hosszabb tanulmány és fordítási munka előfutárának szánom, azzal a céllal, hogy a téma iránt érdeklődők megismerkedhessenek a buddhizmus és a pszichológia egyik lehetséges szintézisét jelentő rendszerével.

A szatiterápia egy integratív (1) pszichoterápiás irányzat, ami a buddhista meditációra (satipaṭṭhāna, vipassanā) épülve módszere kulcsaként az éberséget használja. Mirko Frýba (2) 1989-ben alkotta meg Svájcban, majd az 1990-es években folytatta, de már a Cseh Köztársaságban. Terápiás alapelveit javarészt a személyközpontú megközelítésből vette át, ami Carl R. Rogers nevéhez köthető (1961). Továbbá magában foglal pszichodramatikus technikákat is, amelyeknek alapjait Jacob Levy Moreno fektette le (1959). Frýba később úgy vélekedett, hogy használható minden olyan, máshonnan származó technika is, amit a terapeuta jól ismer, és összeegyeztethető a szatiterápia abhidhammikus (3) etikájával.

Egyrészről ez a módszer is – akárcsak a nagy szellemi hagyományok általában – a belső egyensúly megteremtésére törekszik. Másrészről a keleti bölcselet és a nyugati pszichológia képezi a magját, így maga is e két oldal szintézisének tekinthető. Ezek nagymértékben kiegészíthetik és támogathatják egymást, sőt a meditációval elérhető tudatszintek még jóval túl is mutatnak a klasszikus pszichológia által ismert tudatszinteken. Mindazonáltal véleményem szerint a meditáció magasabb szintjei csak stabil tudati alapokra építkezve érhetők el.

De mit is jelent tulajdonképpen a „szatiterápia” kifejezés? Hogyan értelmezzük az éberség fogalmát? És hogyan hozható kapcsolatba az éberség a terápiával? (4)

A páli sati (ejtsd: szati) (5) szó az emlékezésre, emlékezetbe idézésre vonatkozik. Vagyis egy olyan komplex tudati képességre utal, amely egyaránt segíti az általános értelemben vett emlékezetet és az emlékeink felidézését. A jelen pillanatra irányuló éber figyelem egyben a későbbi emlékezés elengedhetetlen alapja is. Akár egy őrszem, aki figyelemmel kíséri a történéseket, de nem avatkozik közbe. Nem színez át semmit, úgy adja vissza a valóságot, ahogy az van. Elfogulatlan arra, amit észrevesz, csupán befogadó jellegű. Azzal vezeti a tudatot, hogy éberen tartja, a jelen pillanatban. Egy eltávolodó, megfigyelő pozícióról van tehát szó, ahol egy lépést hátralépve a tapasztaló mint tanú van jelen.

Az éber figyelem tágítja a tudatot, azaz bővíti a tapasztalások és a reakciók spektrumát azáltal, hogy megnyugtatja és ellazítja az elmét. Így a figyelmet nem ragadják azonnal magukkal a gondolatok, érzelmek és más történések. 

A szatiterápiában az alapvető feltevés az, hogy ha a páciens egy nyugodt állapotban (samatha) időzik, akkor ez az állapot a belátás (vipassanā) segítségével képes lehet megszüntetni a személyiségében lévő patológiás magot. A cél az elnyomott, tudattalanított tartalmak felszínre hozása, lehetőséget adva a katartikus átélésre. Majd ezen tartalmakkal konfrontációba lépni, megtanulni bánni velük, azaz helyesen értelmezni és integrálni őket a személyiségbe.

Röviden összefoglalva ezek a technikák segítenek formalizálni azokat a folyamatokat, amelyek eddig csak homályosan tapasztalt tudati tartalmak voltak. Ezáltal olyan megszemélyesített tulajdonságokat kapunk, amikkel beszélgetni, konfrontálódni lehet. Ahol a színpadra felkerülő szereplők lehetnek hús-vér személyek, de lehetnek megszemélyesített énrészek, tulajdonságok, hangulatok vagy érzelmek is, amikkel ugyanúgy lehet párbeszédet folytatni, mintha valóságos személyek volnának. 

A szatiterápiás folyamat lényegében két, egymást átható szekcióra osztható:

1) A terápia egy meditációs tréninggel indul, hogy a páciens – vagy csoport esetén minden tag – megtanulja magát a metódust. Ez lényegében abból áll, hogy a páciens gyakorolja a különböző éberségfejlesztő technikákat, meditációt, annak érdekében, hogy egyre közvetlenebb rálátása lehessen a saját belső motivációira, cselekvéseinek ok-okozati következményeire. Ez a folyamatos gyakorlás aztán végig kíséri az egész terápiás folyamatot, annál is inkább, mert az ebben való előrehaladás általában ugrásszerűen és nem lineárisan történik.

2) Ezek után – akárcsak a pszichodrámában – lehetőség van megszemélyesíteni azt a konkrét eseményt, amitől a páciens szenved. De ami fontosabb, lehetőség van megszemélyesíteni azt a torzult tapasztalási módot, aminek következtében szenved. A terapeutának ilyenkor az a célja, hogy a különböző technikákkal segítve a páciens újra megtapasztalhassa a torzult tapasztalásának a folyamatát és az azzal járó következményeket. Csak ezzel a személyes, közvetlen úton megszerzett tudással lesz képes a páciens új problémamegoldási módokat, adaptívabb alkalmazkodást elsajátítani. Ahol az ember cselekedeteit egyfajta pozitív, kezdeményező szellem hatja át. Szemben azzal, amikor a megelőzés és a veszteségkerülés jellemzi.

Miért nem elegendő pusztán a meditáció gyakorlása, miért szükséges a terápia?

Különbséget kell tenni belső és külső tudati alap között. Ha például valakinek van egy adott hangulata, akkor ez elkíséri őt, és meghatározza a döntéseiben. Ez a szubjektív módon hozzáférhető, belső tudati alap. Ha ez az illető beszél valakinek erről a hangulatról, vagy ha lerajzolja, vagy ha tánccá, mozdulattá alakítja – szublimálja –, akkor ezt már mint tárgyat „kívülre helyezi”. Ha tárgyiasul a tapasztalat, akkor válik külső tudati alappá. Mivel a kifejezett tapasztalatot már bizonyos mértékben fel kellett dolgoznia, így az már nem csupán hangulat vagy lelkiállapot, hanem már a tudat „tárgya”. Amivel aztán tovább lehet dolgozni a terápiában. 

Összességében a szatiterápiás eszközök (6) arra kínálnak lehetőséget, hogy a páciens „lehorgonyozhasson” a számára teret biztosító jelenben, ahol képes tudatosítani, majd átdolgozni a múltbéli traumákat, és így egyre inkább képes lesz az okok és következmények belátásával élni az életét. Ezt nevezik a szatiterápiában - abhidhammikus terminológiával - bölcsességnek (paññā).

- - - - - - - - -

(1) Az integratív pszichoterápiás irányzatokat elsődlegesen az jellemzi, hogy több típusú terápiás technikát alkalmaznak úgy, hogy azok kiegészítsék egymást.

(2) Miroslav Alexandr Frýba (1943–2016). Pszichoanalitikus és egyetemi tanár volt, mielőtt 1997-ben buddhista szerzetessé avatták Srí Lankán, amikor a Bhikkhu Ayu Kusala Ananda nevet kapta.

(3) Az abhidhamma kifejezésben az abhi előtag, valaminek a felsőbbségére utal, a dhamma utótag, pedig leegyszerűsítve a buddhista Tanítás egészét foglalja magában, így a szóösszetétel a „felsőbb” vagy magasabb szintű tanításokra utal.

(4) Számos további éberségalapú terápiás módszer létezik még: például a testközpontú éberség képezi az alapját az Eugene Gendlin által kifejlesztett fókuszolásnak is, amelyet főként mentálhigiénés, illetve terápiás célokra használnak.

(5) Éberség vagy tudatosság: páli nyelven सति (sati), angolul leggyakrabban mindfulness. Ez a Nemes Nyolcrétű Ösvény hetedik tagja, valamint a hét megvilágosodási tényező közül az első.

(6) Kapcsolódó irodalom:
‧ Principles of satitherapy (Mirko Frýba) 1992. Sharpham: Contributions to Sharpham Colloquium. 1–46.
‧ Karel Hajek – Marcela Nemcova 2009. „Introduction to satitherapy.” In: Jana Mynarova – Michael Elix – Zuzana Kocickova (trad.) Mindfulness and Abhidhamma Principles is Person-Centered Integrative Psychotherapy. Published by Lulu Inc.
‧ Frýba, M. 1989. Art of Happiness: Teachings of Buddhist Psychology. Boston: Shambhala.
‧ Frýba, M. – Vogt, B. 1991. Sílabbata – Virtuous Performance. The Empirical Basis for the Science of Buddhist Psychology. Sri Lanka Journal of Buddhist Studies.